On the top of view point on Vua Ta Lub Island (Moo Koh Ang Tong National Park)

Rajzórán mindnyájan tanultunk a perspektivikus ábrázolásról. E szerint a „tökéletes” éleslátás mezője mindössze egy 5%-os kúpszög. A szemünkkel mintegy 60°-os szögben látunk relatíve élesen. Kúpszög alakú látómezőnk nagysága attól is függ, hogy milyen közeli tárgyat nézünk. Ha valaki közelre néz, akkor a távoli tárgyak nem láthatók élesen, és ha távolra, akkor a közeliek nem lesznek élesek. Tehát csak az látszik élesen, amire fókuszálunk. A 60° -os szögön kívül eső rész torzult, homályos. Mozdulatlan fejjel – a perifériás látást is beleértve – a szemünk összesen mintegy 160-170° -os kúpszögben lát.

Mire esik a fókuszunk? Vetítsük rá az előbbi fogalmat életünk egyik képére. Ha felmerült bármely területen egy igencsak problémásnak tűnő helyzet, akkor relatív éleslátásunk tartományába csakis a probléma esik. Ha perspektivikusan ábrázolnánk ezt a dolgot, akkor az a teljes valóságnak mindössze 60%-a lenne. Ha ehhez hozzátesszük a perifériás látással kiegészülő teret, akkor még mindig a felénél sem járunk a teljes egésznek. Amennyiben néhány lépéssel arrébb lépünk, akkor életképünknek egy egészen eltérő szelete rajzolódik ki élesen a szemünk előtt.

Segítő társainktól gyakran kapunk olyan tanácsot, hogy nézzük a problémát egy kicsit más szemszögből, váltsunk nézőpontot, próbáljunk eltávolodni a problémától, helyezzük át a fókuszunkat, képzeljük el, mit látunk béka perspektívából, vagy éppen madártávlatból. Aztán nézhetjük az egész témát annak az embernek a szemével, akivel konfliktusunk adódott, tehát az ellenkező oldalról, vagy az is lehet, hogy a helyzetet egy mellékszereplő tekintetével vizsgáljuk.

Jó-jó, váltsunk nézőpontot, de hogyan kerülünk fel – lehetőleg – magasabbra a madártávlathoz? Hogyan gyakoroljuk ezt nap-mint nap, hiszen az ilyen helyzetek, a konfliktusok, stressz-helyzetek életünk velejárói. Jó lenne, ha magunknál hordhatnánk egy olyan eszközt, amit ilyenkor segítségként elő vehetünk. Jó hír, hogy lehet ilyen dolog nálunk, lehet egy képszerű gondolatunk, amit bármikor előhúzhatunk, mint egy zsebkendőt. Lehet az egy kellemes emlék, egy dal, egy vers. Had idézzem most Petőfi Sándor versét, hiszen olyan egyszerűen és szépen leírja, mi történik bennünk, amikor kép-esek leszünk új szemszögből nézni a világra:

„Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Mennyi minden látszik a dombtetőről, ami a fürdőszoba ablakából kitekintve rejtve maradna előttünk!

Nos, tehát, kezdjünk már most keresgélni egy olyan gondolatmorzsát, képet, dalt, kedvenc színt, virágot, ami bennünket megnyugtat, mint ahogy a költőt megnyugtatja a „fák lehulló levelének lágy nesze”; adódik egy csendes pillanat és rájön, hogy ősszel nem feltétlenül az elmúlással kell számolnia, hanem egy átaludt éjszaka utáni ébredés reményével gazdagodhat.

Kívánom, hogy mire eljön az év végi hajrá a munkahelyeken, a hivatalokban, a bevásárló központokban, s az otthonokban is a „jaj mikor takarítsak” miatt, addigra találjon magának mindenki egy olyan megnyugtató képet, amelynek felidézésével kiülhet a dombtetőre, s még azt az embert is képes más szemszögből látni, aki éppen rálépett a lábára sorban állás közben.

Kellemes ünnepeket Kívánok a Venustus nevében: Kövesdiné Mihály Melinda life coach