A fragment of a lawn in the Garden of Versailles, France

…el ne hagyj! – mondjuk igen gyakran egymásnak. Valóban mindig jó az, ha a jól megszokott úton közlekedünk? Mi az előnye? Biztonságos, mert már megvannak a tájékozódási pontjaink, olyan ismerős minden. Gyakoroltuk a rajta való járást, jól eligazodunk, nem érhet baj.

Nem érhet baj, de még meglepetés sem, sikerélmény főleg nem, s az előrelépés is döcögős.  Sőt, lehet, hogy egy idő után azt vesszük észre, hogy körbe-körbe járunk. Éppenséggel eljutunk A-ból B-be, de mi van akkor, ha nekünk már a C-ben lenne dolgunk, s még mindig itt topogunk a jól kitaposott ösvényen?

Ekkor, amikor felhangzik előttünk a C állomás (Célállomás?) hívó szava, elkezdünk azon elmélkedni, hogy miként lehetne továbblépni. Óriási dolog ez mindenképpen, hogy megszületik bennünk az elhatározás. Miután megszületett a szándék, elkezdjük keresni a lehetőségeket, amelyek segítségével megtehetjük a kezdő lépéseket.

Ismerős talán mindenkinek az a jelenség, amikor valaki új autót szeretne vásárolni, legyen az például egy piros színű nyitott tetejű sportkocsi, akkor hirtelen, akárhová csak megy, mindenütt feltűnik a vágyott autó. Ahogy az illető erre kezd fókuszálni, szembe jönnek a lehetőségek is.

Én is elkezdtem keresni a lehetőségeket, s most csak arról szeretnék megosztani néhány gondolatot, hogy miként tettem meg a kezdő lépést. Azt, amikor megtapasztaltam, hogy a megkövült, sehová sem vezető helyzetből igenis, van kiút, és képes vagyok ehhez mozgósítani az erőtartalékaimat.

Érdemes kihasználni azokat az alkalmakat, amikor egy új dolgot biztonságos környezetben tudunk kipróbálni. Ilyen az élményterápia.

Volt egyszer egy kicsiny sziget, amelynek a közepében falatnyi tavacska díszelgett. Lehetőség adódott az evezés tudományának megismerésére, jól képzett oktató, vízi mentő személyzet segítségével. A víz sekély volt, de a lábam már nem ért volna le, és a meder alja sem látszott.

Mentő mellény fel, válasszuk ki, hogy kivel próbáljuk ki a kenuzást. Találomra beálltam az egyik felelős személyhez és a hozzá már előttem beállt csoporttárshoz. Gondoltam, jól elleszünk a vízi járműben az álló vízen. Majd ringat a nád, ilyesmi, lesz egy kis pihenés. Középre ültem, hátul az irányító, elöl a ritmust adó csoporttárs, akiről indulás után kiderült, hogy komoly evezős múlttal rendelkezik. Na, ezt jól bevállaltam, kezdtem izzadni. Aztán mégis megszállt a nyugalom, hiszen mögöttem profi, előttem gyakorlott személy, mitől is félhetnék?

Először lassan, majd egyre tempósabban fogtunk hozzá evezni. Nekem „csak” annyi volt a dolgom, hogy felvegyem a ritmust, ami tapasztalatlanságom ellenére kiválóan sikerült. Minél nagyobb fordulatszámra kapcsoltunk, és minél jobban sikerült figyelni az összehangolt mozgásra, annál simábban és gyorsabban haladtunk a vízen.

Óriási, s legfőképpen, maradandó élményt jelentett a kenuzás. Ez az, amit minden egyes alkalommal felidézek majd, ha ismeretlen terepre tévedek.

Kövesdiné Mihály Melinda

egészség- és életvezetési tanácsadó