Segítők

Komoly fejtörést okoz nekem egy ideje, hogy hogyan lehet megmaradni a realitások talaján a fejlesztő szakmában. Persze az is relatív, hogy mit jelent az, hogy a realitások talaja. Nekem azt jelenti, hogy az éremnek mindig két oldala van. Azt, hogy amit nem ismerünk, az nem biztos, hogy rossz és attól, hogy nem ismerünk valamit, még nem biztos, hogy az nem létezik. Azt is jelenti nekem, hogy ha valamit nem szeretünk magunkban, az attól még lehet szerethető bennünk. Ezzel az attitűddel fordulok az embereke felé, saját magam felé persze ez már sokkal nehezebb.

Ahogyan egyre mélyebbre ások a szakmában, olyan kérdéseket teszek fel magamnak is, amelyeket – visszagondolva – már ösztönösen megválaszoltam, de eddig nem voltam tudatos velük kapcsolatban. Korábbi ösztönös magatartásomra és annak következményeire visszaemlékezve vontam le a konzekvenciákat.

Vajon támogató szerepben jól működni egyenlő-e azzal, hogy mindig stabilak és kiegyensúlyozottak vagyunk?

Sokan hisszük, hogy a szemlélet, amelyre ügyfeleinket is igyekszünk rávezetni, mely szerint a kezünkben van az irányítás, bármilyen gondunkat segít megoldani előbb vagy utóbb. Igaz is, de fel merjük-e vállalni, hogy néha csak nehezen megy?

Lehetünk-e mi segítők elakadva, elkeseredve? Természetesen.
Bízhatunk-e annyira másokban, segítőként hogy vállaljuk frusztrációinkat azok felé, akik éppen támogatást várnak tőlünk? A válasz ismét igen.

De valóban meg is tesszük? Vagy csak elraktározzuk a lehetőségeket, hogy opcionálisan éljünk vele, aztán egyedül küszködünk, önfejlesztő könyvekbe temetkezve? Kinézünk-e a fejlődés-fejlesztés mókuskerekéből a „való világba”?

Hajlamosak vagyunk abból meríteni életerőnket, hogy személyünk milyen sokat ad más embereknek. Páratlan érzés egy sikeres coaching ülés után, hogy az eredményhez nekünk is közünk van. Folyamatosan kutatjuk a lehetőséget, hogy hol tudnánk fejleszteni, hol tudjuk átélni újra azt a katarzist, mely visszaigazolja értékteremtő képességünket. A fejlesztés pedig megköveteli az önfejlesztést, saját fejlődésünk pedig egy olyan motiváció, amelytől exponenciálisan növekszik meg igényünk a további fejlődésre. Könnyen elfelejtünk mást is olvasni a pszichológiai témájú könyveken kívül, vagy esetleg mást is megnézni a TED beszédek mellett.

Egyszerűen túlfejlesztjük magunkat. Munkából, pihenésből, szórakozásból is fejlesztünk. Elfelejtjük, hogy milyen jó is néha csak úgy ellustálkodni egy napot, vagy buta sorozatot nézni a tévében, holott sokszor ilyenkor jönnek a legjobb ötletek. Cáfoljuk, hogy nem lehet mindig mindenkinek jó pofát vágni és határozottan állítjuk, hogy minden mindig úgy jó, ahogy van.

A rengeteg sikerrel, motivációval, inspirációval és pozitív gondolkodással kapcsolatos tudománnyal, tudással, iránymutatással és információval eltelve könnyen felkerülhetnek egyes tulajdonságaink, cselekedeteink, nehézségeink és ami a legfontosabb, gondolataink is a „ciki” illetve a „tiltó” listára.

Pedig attól válunk igazivá, ha mi coachok is merjük vállalni, hogy emberek vagyunk, és igenis vannak ördögeink. Vannak múltbeliek, amelyek segítettek nekünk olyanná válni, amilyenek most vagyunk, és vannak jelenlegiek. Vannak továbbá vágyaink, heppjeink, mániáink, idegesítő szokásaink és félelmeink, melyeket sokszor gondosan igyekszünk eltitkolni, kizárni munkánk során, holott ettől leszünk hitelesek. Minden, a szakmában jelen levő előítélet, norma és elvárás ellenére is. Mert ezekről is szó van. Sőt ezekről van csak szó igazán. Mégis hiszek benne, hogy az őszinteség a nyerő minden megfelelni akarás ellenére.

Szeressük meg ördögeinket, vállaljuk őket őszintén a fejlesztő szerepben is? Mennyivel teheti ez emberibbé a munkánkat? Lehetséges-e, hogy ez teszi csak igazán emberivé? A válaszaim: igen, felbecsülhetetlenül sokkal és ismét igen.

Minden esetben, mikor valós támogatást nyújtunk egy embernek, legyen az ügyfél, barát, családtag, egész emberként vagyunk jelen a folyamatban. Ördögöstül együtt. Nem kell, hogy makulátlannak tűnjünk, nem kell kizárni saját magunkat. Bízzunk meg a világban annyira, hogy a realitások talaján maradunk és vállaljuk azt, akik vagyunk.