Astonavt around the crater .

A kiégés szindróma fogalmát Herbert J. Freudenberger pszichoanalitikus alkotta meg 1974-ben, a következőképpen definiálva azt: „Krónikus emocionális megterhelés, stressz nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés, mely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s melyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek”.

Ditsa Kafry 1981-ben kissé módosította ezt: „A kiégés tartós vagy ismételt emocionális terhelés eredménye más emberekért való hosszú távú, intenzív erőfeszítéssel összefüggésben”.

A kiégéshez több ok vezethet: tartós stressz, intenzív lelki megterhelés, a munka iránti motiváció csökkenése, a munkahelyi elismerés hiánya, a munkahelyi kapcsolatok megromlása, következésképpen az önértékelés csökkenése. Gyakran az okok egymással ok-okozati viszonyban állnak s néha nem könnyű eldönteni, hogy melyek voltak a kiindulási problémák. A probléma gyakran olyan személyeket érint, akik nagyfokú elvárásokkal, idealizált képet követve vágnak neki a munkának. Ha az elvárások nem teljesülnek, könnyen beindulhat a folyamat.

A 80-as 90-es években jellemző elméleti megközelítés volt, hogy a kiégés elsősorban azokat sújtja, akik munkájuk során társadalmi segítő funkciót látnak el, akiknek munkájukhoz az átlagosnál sokkal nagyobb mértékű empátiára van szükségük (orvosok, ápolónők, szociális munkások, pedagógusok, stb.). A “burnout syndrome” kifejezést – még ha sokan magukra is ismernek – orvosi értelemben csak az így jellemezhető munkakörökkel kapcsolatban használták.

A 2000 – es években változás észlelhető a kiégés gyakorlati megközelítésében, így a fenyegetett célcsoport összetételében is, mert míg régebben a korai negyveneseket érintette, addig mostanra a huszas-harmincasokat is eléri, akik többnyire magasan képzett fiatal munkavállalók.

A WHO felmérése szerint a burnout szindróma 2030-ra az első helyen áll majd a megbetegedések között, megelőzve a keringési betegségeket és az AIDS-t is. Csak fokozza a reménytelenséget, hogy hiába riasztóak az ezzel kapcsolatos kutatások eredményei, a kiégést sajnos sok országban, így nálunk sem kezelik még hivatalosan betegségként, esetlegesen csak a szindróma összetevőit. Persze vannak pozitív példák is, köztük Franciaország, ahol táppénzzel és terápiával is segítik a munkában kiégett dolgozókat.

„Új kiégés” fogalom

Arianna Huffingtontól, a Huffinton Post szülőanyjától, a világ egyik legbefolyásosabb nőjétől eredeztetjük azt a jelenkori kiégés fogalmat, amely a mai fiatal munkavállalókat sújtja. Thrive című könyve azzal a képpel indul, hogy az írónő egyszer az íróasztalát lefejelve, eszméletlen állapotából vérben ázva ébredt fel, és nem volt tisztában azzal, hogy pontosan mi is történt vele. Ez volt az a pillanat, amikor eldöntötte, újraértelmezi saját személyes diadalának a fogalmát, hiszen egy olyan életet nem lehet sikeresnek nevezni, ahol valaki ilyen állapotba kerül. Amikor pedig a világ egyik legsikeresebbnek tartott nője ájultan esik össze a kimerültségtől, akkor itt az ideje, hogy mindenki elgondolkodjon azon, vajon a megfelelő prioritások szerint éli-e az életét. Igaz, hogy Arianna 2007-ben omlott össze (szó szerint és lelki értelemben is), de hozzánk mostanra ért el asztalra borulásának lökéshulláma.

Hazai értelmezésben aligha engedheti meg magának bárki is, hogy lazítson. Hamar szájára veszi a csapat az illetőt, aki nem ugyanolyan erővel kapaszkodik felfelé a ranglétrán, mint korábban, és nem termeli azt a mennyiségű produktumot, mint eddig.  Luxus a kiégés, a motivációvesztés, a boldogságkeresés, sőt, még a nyári szabadság kivétele is. Napjainkban sok a stresszforrás, ami az embert éri munka közben, s ezt tovább fokozza a megnövekedett bizonytalanság, a romló munkafeltételek, a szervezeten belül keletkező feszültségek. A mindennapi „munkáséletet” terhelheti átmeneti vagy tartós betegség, hozzátartozó elvesztése, gyermeknevelési vagy párkapcsolati probléma. Mindezzel együtt kész a teljes „boldogtalanság csomag”.

Terjedőben van egy új típusú ellenakció, csak mint minden más, hozzánk ez is a késleltetett módon érkezik. Van, ahol már diagnosztizáltak egy boldogtalan generációt, egy olyan fiatal menedzsernemzedéket, akik a gyors karrier után már harminc alatt kiégtek. Ráuntak a soha tetten nem érhető siker hajhászására, a megállás nélküli felfelé törekvésre, az állandó hajtásra, és arra, hogy mindig többet és többet kell akarniuk és bizonyítaniuk. Sokak számára ismerős lehet az érzés, egyelőre azonban kevesek merik bevallani maguknak, hogy igenis érzik a változás szelét. Hogy időnként el-elgondolkodnak azon, vajon tényleg jobb lesz-e az életük a hőn áhított előléptetés után. Hogy boldogabbak lesznek-e attól, ha jobban fognak keresni. Több idejük lesz-e önmagukra és a szeretteikre akkor, ha bicikli helyett kocsival járnak majd, vagy ha az albérletet öröklakásra cserélik. Jobban fogják-e szeretni a munkájukat akkor, ha nagyobb irodájuk lesz, vagy kevésbé lesznek-e stresszesek, ha végre valahára a csúcsra érnek. A válasz pedig egyre gyakrabban a boldogító nem.

Beférkőzik az agyukba a kétség, hogy mégis ki határozta meg anno a siker fogalmát, ami után egyébként évek óta loholnak. Felteszik maguknak a kérdést, mire mennek még több pénzzel, egy újabb titulussal, ha az állandó időhiány miatt semmi sem maradt már a munkán kívüli életükből, a szüntelen stressz és túlhajszoltság miatt pedig az egészségükből. Vagy éppen már annyira túlterheltek, hogy észre sem veszik, hogy elmentek saját maguk mellett és egykori önmagukat már meg sem közelítik, kikopnak a barátok, a rokonok, a jóérzések…

Törőcsik Mária 2010-ben nevezte meg egy szakmai konferencián azt a trendcsoportot, amelyik kitört, és elindult a boldogság felé vezető úton. Ők a célváltók. “Ők azok, akik már sokat dolgoztak, de kimerültek, és új célokat keresnek. Esetükben valószínűsíthető, hogy a nonprofit szféra felé mozdulnak, és inkább életminőségüket próbálják emelni, nem pedig nagyobb összeget megszerezni.”

Tünetek és kezelés

Szakemberek szerint, ha elveszítettük a motivációnkat egy olyan munka iránt, amit korábban imádtunk, ha reggel felkelünk, de már nem tudunk mosolyogva dolgozni menni,  amikor érezhetően fokozódik a diszkomfortérzés, gyomorgörcsünk van, kedvetlenek vagyunk, és már nem vagyunk képesek ugyanolyan színvonalon ellátni a feladatainkat, akkor már gondolnunk kell arra, hogy lehet, hogy elkezdődött a kiégéshez vezető folyamat.

A kiégési szindróma testi tünetei: feszültség, fáradtság, fejfájás, testsúlyváltozás, alvászavarok, pszichoszomatikus megbetegedések (például a magas vérnyomás, táplálkozási zavarok, fekélybetegség).

A kiégési szindróma pszichés tünetei: ingerlékenység, cinizmus, családi és baráti kapcsolatok elhanyagolása, megromlása, munkahelyhez, kollégákhoz való negatív viszonyulás, kritikus hangvétel, elégedetlenkedés, serkentő- és nyugtatószerek fokozódó használata, egyre több alkalommal való betegállományba vonulás, teljesítőképesség csökkenése, az elköteleződés hanyatlása, indokolatlan szakmai önértékelési problémák, labilissá, szorongóvá válás, depresszió, rögeszmék megjelenése,  deperszonalizáció (jellemzője a testi vagy szellemi folyamatoktól való tartós vagy visszatérő elkülönültség érzése).

Mint minden hasonló esetben, legfontosabb a megelőzés, amely nem kismértékben a munkáltató felelőssége. Az egyes dolgozók fontosságának, jelentőségének érzékeltetése a döntő hatású. Biztosítani kell a szakmai fejlődés lehetőségét, a motiváció folyamatos fenntartását. Ugyanakkor nem várható el, hogy a munkáltató lemondjon a profitról, nem fog változni egy csapásra a szervezeti kultúra és a szabadságolási rendszer, és ugyan jó lenne eljutni egy céges önismereti tréningre, ez előfordulhat, hogy nem fog bekövetkezni.

Mindenkinek saját magának kell felismernie, hogy hol tart a munkájával kapcsolatos viszonyban.  A teljesebb élet elérése lehet a cél, amelyben nem a munka vagy a munkáltató osztogatja a lapokat és az ebbe oltott teljesítménykényszert, hanem Te magad alakítod az oda vezető utat.

Te érintett vagy? Teszteld magad!